Müller Péter: Szeretetkönyv

Szinoptikus nézőpont:

Műfaját tekintve ezoterikus publicisztika. A Szerző – miképp a címből sejthető – a szeretet fogalmát próbálja körbejárni. Teszi mindezt tizenhat fejezeten keresztül, olyan témaköröket érintve, mint például a „Miért sír a csecsemő”, „A szív szeme” vagy a „Nő és férfi”. S most, mielőtt folytatnánk teoretikus ítélkezésünket, egy rövid kitérővel felvázoljuk, miért nem lehet OBJEKTÍV elemzést készíteni egy ezoterikus szövegről, akárcsak azt, miképp lehet még is.

Igazságtartalmát tekintve egyetlen spirituális, ezoterikus, szakrális vagy klerikális mű sem analizálható. Mert senki sem tudja az igazságot, senki sem ismeri egy másik – talán létező - dimenzió relativitását és racionalitását. Miért? Mert az agy diadala a felismerés, a megértés és a rendszerezés. Ezen tétel még azon polgártársunkra is áll, aki a szellemben vagy a lélekben hisz, mert hát ő is az agyával vallja a Szentháromságot, értelmezi az angyalok szavát vagy tapasztalja a megvilágosodást. Nemes szervünk azonban a materiális világ terméke; ahol az anyag nem létezik, nem lehetséges a nem létező testrésszel igazságot tenni. Bocsánatot kérek a torz alliterációért, de hát ez a valóság Béláim; lehet vitatkozni, hogy a Bika, az Ikrek vagy épp a Vakond csillagjegy szülöttei kétszínűek, lehet vitatkozni, hogy a démonidéző pentagrammát balról jobbra, vagy jobbról balra kell felhúzni a falra. Lehet. Épp csak semmi értelme. Mert az előző életek, a szellemek vagy Isten jelenléte saját, individuális tapasztalat, amely még ha kollektívvá válik is – az összes hívő érzi a Szentlélek jelenlétét – akkor is szubjektív marad, mert senki sem tudja, hogy a másik mit is érzett pontosan. A saját tapasztalatunkról pedig, még ennyi fogalmunk sem lehet, mert senki sem képes kívülről, önmagától függetlenül vizsgálni személyét és élményét. Mivel van, ki emlékszik előző, „kalózkapitány életére”, és tényleg megtalálja a 500 éve elásott kincset, mivel van, kinek az „angyalok” megmondják, hol is hagyta a slusszkulcsát és az tényleg ott hever, ezért mi, az objektív valóságban élők nem tagadjuk ezen jelenségek létét. Épp csak - mivel számtalan okból következhetnek be - egyetlen magyarázat mellett sem tesszük le a voksunkat azzal, hogy az egyiket igaznak hisszük, míg a többit nem. Sose feledjétek Béláim: senki sem tudja, mi van a Fátyol mögött, mert még senki sem jött vissza elmesélni. Ne engedjétek, hogy az elmétek megvezessen: a klinikai halált megjárt emberek nem „voltak” halottak, csak tisztes próbálkozók. Mert hát a halott az, aki meghalt. Pont. Az objektív valóságot élő elme tudja, hogy még azt is kutya nehéz tisztán látni, ami ideát van, nemhogy azt, ami odaát. Iustus autem ex fide vivit. „Az igaz ember hitből él” - tartja a mondás, s noha a vallásból tényleg jól meg lehet élni komáim, az OBJEKTÍV valóság megtapasztalása túl mutat a hit határain.

Viszont, valóságtartalmát tekintve egy spirituális, szakrális írás is elemezhető; egy nem egzakt tudomány is lehet jól felépített, érthető, tanulható és tisztelhető. Itt már meghatározható, hogy harmonikus vagy diszharmonikus ambivalenciák alkotják a szöveget, eldönthető, hogy a „népi igazságok” közhelyesen vagy új lehetőségeket feltárva vannak jelen, és bizony kiértékelhető, hogy csak semmitmondó elvek pufognak vagy olyan irányok körvonalazódnak, amelyeken keresztül valóban fejlődhet az Olvasó. Már pedig komáim – visszatérve a műre – mondanivalóját tekintve a Szeretetkönyv megbukott. Valóságtartalma teljesen értéktelen. Nem képes adekvát maradni: a Szerző műve elején leszögezi, hogy senki – saját magát is beleértve – sem tudhatja, mi a szeretet, mégis 300 oldalon keresztül sulykolja, hogy szerinte mi is az. Méghozzá a lehető legszerencsétlenebb, legdidaktikusabb módon: minden fejezetben újra meg újra definiálja a szeretet fogalmát – amelyről korábban megállapította, hogy definiálhatatlan – majd a társadalmi értékrendszert a saját elveihez torzítja, s miután megállapítja, hogy nem tudja, mi a szeretet, azt azért megmondja, mi nem az(?), majd olyan fogalmakat használ az általa kitalált érzés igazolására, mint társas, örökkévaló és isteni szeretet. Legutolsó frázisa pedig végképp elgondolkodtató: ha egy ember folyamatosan hangoztatja, hogy szerény személye milyen piciny pontja a mindenségnek, akkor hogyan képes meghatározni az Isteni Szeretet definícióját? Ha valaki sokkal kevesebbnek tartja magát a jóistennél, akkor mégis, milyen alapon ítéli meg a Teremtőt és dönti el, hogy Ő miképp szeret?

A mű egészére jellemző ez az inkompetencia: a Szerző nem a témát, hanem saját lelki problémáit boncolgatja, és nem a közönségéhez szól, csak önmagát győzködi. S félre értés ne essék, Müller úr nem szándékosan téveszti meg az Olvasót, épp csak az érzelmek és a melodráma fokozásán túl, nem tud többet adni.

Generikus nézőpont:

Nem érthetünk meg teljesen egy művet a szerző élete és kora ismerete nélkül. Természetesen, az adott információk birtokban is mellé lehet nyúlni: aki még emlékszik, hogy verselemzés címén miképp erőszakolták meg József Attila verseit, tudja, miről beszélünk. S bizony, nem könnyű élő szerzőről generikus elemzést írni. Ugyan is, élete jelentős, meghatározó pillanatait – konfliktusok, fóbiák, komplexusok, betegségek, stb. - általában titkolja, mert vigyáznia kell jól felépített imázsára, ráadásul, nyilvánosan sosem mondja el őszintén a gondolatait, mert vagy nem tűrnék a nyomdafestéket, vagy porig aláznák az olvasóit. Már pedig komáim, belőlük él, ugye...

A Szeretetkönyvet is akkor érthetjük meg, ha valamilyen fokon – természetesen a magánélet szentségét tiszteletben tartva – megismerjük a Szerző életének sorsfordító eseményeit, illetve azt a spirituális-ezoterikus közeget, amelyben az ezredforduló után tevékenykedett. Müller úr, saját bevallása szerint küzdelmes gyermekkoron esett át, érzékenysége sokszor hozta fájdalmas helyzetekbe. Édesanyjával roppant szoros kopula fűzte össze, halálát nagyon megszenvedte. Jelenlegi feleségével fiatalon ismerkedett meg, de kapcsolatuk először zátonyra futott, majd mikor évekkel később újra találkoztak, a Nő már nem egyedül, hanem egy négy éves kisfiúval – aki később felvette nevelőapja nevét - jelent meg az életében. A családi kötelék élete meghatározó része: egy riportjában hálásan dicsérte szeretteit, amiért elviselik nehezen kezelhető, szeretetéhes személyiségét. Gyermekként nem akart író lenni, de édesanyja meglátta tehetségét, és nem engedte elkallódni. Saját bevallása szerint, egy 56'-ban bekövetkező halálélmény megváltoztatta felfogását, később pedig, transzcendens kapcsolatba került egy test nélküli lélekkel, aki Latinovits Zoltán szellemeként azonosította magát. A 90'es évek elején, a zseniális Déri János vezette Nulladik Típusú Találkozások-ban tűnt fel, és beszélt új könyvéről – Kígyó és kereszt, 1992, Édesvíz kidó – amelyben a fent említett szellemmel való kapcsolatát tárgyalta. A siker nem maradt el, az adás másnapján tódultak a könyvesboltokba az emberek, mert a rendszerváltás után hatalmas rések tátongtak az irodalom piacán, és a könyv az egyik legszélesebbet, az ezoterikusat fedte le. Miután munkakapcsolata az Édesvízzel – financiális problémák miatt – megszakadt, az Alexandra kiadóval lépett szerzői jogviszonyba. Ekkor már saját rovatott vezetett az egyik legolvasottabb női magazinban, s minden esztendőben publikált; a legtöbb zsurnaliszta kettéosztja ezoterikus munkásságát, mégpedig a Nők Lapja előtti és utáni időkre.

Müller Péter (Budapest, 1936. december 1. - ) író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó, a hazai ezoterikus irodalom ismert alakja. Pályáját 1955-ben, rendezőasszisztensként kezdi a Madách Színházban, majd 1965-től itt végzi dramaturg munkásságát. Nevét drámák, zenés darabok és kisebb tv filmek jegyzik, majd A madárember címet viselő könyvével, 1977-ben debütál. Első ezoterikus munkája '92-ben jelenik meg, Kígyó és kereszt címmel. A zajos siker megteremti a további folytatásokat: az elkövetkezendő majd húsz esztendő alatt könyvei, hosszabb-rövidebb cikkei, glosszái és egyéb verbális – előadás, riport, stb. – szereplései az ezoterikus témakört gazdagítják.

Nős és két gyermek, Müller Juli színésznő, és nevelt fia, Müller Péter Sziámi apja.

Bővebb információ: www.müllerpeter.lap.hu

Mindezen túl, meg kell ismerni a megjelenéskor működő ezoterikus-spirituális környezetet. Az ezredforduló után, három nagy formátuma volt ennek az irodalmi műfajnak: az angolszász néven publikáló A.J.Christian, Müller Péter és Popper Péter – a negyedik legenda, Szepes Mária akkor már nem alkotott, korábbi, a fiókjában lapuló írásaiból préselték össze könyveit. Azonban, mindhárman más attitűdöt - Müller úr az író-írót, Popper úr a pszichológus-írót, Mr. A.J.Christian a spirituális-írót - reprezentáltak. Mit is jelent ez? Munkásságukat összevetve megfigyelhető, hogy míg 1.: Müller Péter az emberi lét drámájára, küzdelmes vergődésére fókuszál és emocionális katarzisra apellál; 2.: Popper Péter az egyén mentalitására, gondolkodásmódjára hegyezi ki írásait, és az elbizonytalanítással rengeti meg világképét; addig 3.: A.J.Christian az elmén túllépve, egyfajta valóság-figyelést próbál átadni, amelynek segítségével megoldhatók a személyiség problémái. Mindezt azért foglaltuk össze, hogy megérthessétek: Müller úr kényszerpályára került az ezoterikus-spirituális irodalom területén. Mivel a tanításait-élő-mester titulust A.J Christian, a kesernyés-gondolkodó-szakember címet Popper Péter birtokolta, neki csak az asztrális-művész-intellektuel vignetta maradt. S ő szívesen játszott a lélek húrjain: egyrészt a színpadon, a dráma műfajában megtanulta, miképp váltson ki érzelmeket, másrészt képességére neki is szüksége lett, amikor - saját bevallása szerint - terápiás kezelésnek használta írásait.

Stilisztikai nézőpont:

A szöveg stilisztikai szempontból meglehetősen kétarcú: míg a szerző memoár jellegű sorai összeszedettek, kevés szerkezeti hibát tartalmaznak és élvezhetően olvashatóak, addig a könyv jelentős hányadát alkotó narratív részek érthetetlenül és értelmetlenül törik kerékbe a nyelvet. Többek közt, a dilettáns módon összekevert stilisztikai formáknak köszönhető, hogy a szöveg nemcsak tartalmát és értelmét, szépirodalmi stílusát is elveszti. Csak egy példa a sok közül: „Látod, itt van az a három irány, amiről beszélünk: a zene, amit magamban hallok: önmagam szeretete. A zene, amit a te testedből, lelkedből árad, ami áthat engem és elragad, s ha kibillennék, helyrebillent a te zenéd. Vagyis: téged szeretlek. Az odaadásnak és elfogadásnak nagyjátéka ez. Érzem magamat, érezlek téged, és te is érzed önmagadat és érzel engem. De ez kevés! A harmadik, legfontosabb irány: hogy mindketten halljuk a Zenét. És hogy mindketten átadjuk magunkat nemcsak egymásnak – de főleg a zenének.”

A konszenzus nélkül összekutyult metaforák, metonímiák és szinesztéziák nemcsak a mű élvezhetőségét, irodalmi értékét is elveszik - a magyar nyelv szabad szószerkezetű ugyan, de a kivételeket nem véletlenül kell betartani. Ez a kavarodás amúgy érthető, mert egy megfoghatatlan érzelmet csak ambivalens és antithetikus (egymással szembeszegülő) hatásokkal lehet érthetővé tenni. A Szerző érezi ezt, épp csak a kivitelezéssel nem boldogul: a diszharmonikus szembeállításokkal káoszt teremt, amelyet ugyan megpróbál ellensúlyozni az alkalmi stílusérték – amikor a szó jelentéstöbblete csak adott környezetben érvényesül – alkalmazásával, de a túlságosan hektikus vonalvezetés megöli a szöveget.

Azonban, nem szabad elfelejtkezni a stilisztika kontra olvasótábor szempontról. A Szerző, láthatóan jól ismeri célközönségét, azt az ezoterikára éhes, ifjúkori álmait vesztett kispolgárt, aki már túl van egy váláson vagy épp most éli kapcsolata unalomba fulladását. Ez a típus, a közép és felsőfokú végzettségének köszönhetően nem imbecillis ugyan, de nem is annyira művelt, hogy igényelje a helyes stilisztikát és grammatikát. Ebben a tekintetben a szöveg remekül megállja helyét, mert úgy képes az elfojtott, frusztrált lelkekben drámai, viharos érzéseket kelteni, hogy nem piszkálja a gondolkodó elmét.

Strukturális nézőpont:

A diszpozíció nem követi a klasszikus hármas felosztást, a kezdet és a vég fázis is elmaszatolt, azonban ez nem ront a szöveg minőségén. Formalitását tekintve négy nagy egységre oszthatjuk szöveget; 1.: idézet; 2.: próza; 3.: elbeszélés; és 4.: a himnusz műfajára hajadzó, dőlt betűs betét. Az elsődleges idézetek vallási, irodalmi munkákból és leginkább halott publicisták elméjéből valók, míg a másodlagosak élő szerzőktől – bővebben lásd. alább. A próza szövegformát, általában a visszaemlékezésekkor használja a Szerző. Itt megfigyelhető a tehetsége: a mondatok grammatikailag és stilisztikailag jól szerkesztettek, hiba és akadozás nélkül adják át a mondanivalót. A harmadik, elbeszélő rész – végül is maga könyv – a példázatok kifejtéséből és erkölcsi tanulságok levonásából áll, de mivel a már korábban említett homofónikus epika jegyeit visel magán, lényegében értékelhetetlen és használhatatlan. S végül, ott vannak a kurzív tipográfiával szedett részek, amelyek intenzív önvallomások a Szerető Társ és az Olvasó felé. Ezek, egyfajta csúcspontjai lennének a drámaiságnak, azonban túlságosan kimódoltan és hamisan hatnak. Ez utóbbi azért érdekes, mert a sorokból árad Müller úr segítő szándéka. Sokat gondolkodtunk rajta, hogy a fennkölt szövegből miért nem jön át a pátosz, aztán az asszony rájött: az írónak nincs humora. Abszolúte zéró. Már pedig, ha a humor nem oldja fel olykor a bölcsességeket, elvesztik felemelő erejüket és előbb közönyt, utóbb unalmat teremtenek.

A globális kohézió aránytalan, impresszionista ecsetkezelésre hajaz - a Szerző maga is bevallja, hogy nehezen kezeli a kérdést. Egyrészt a témahálózat halovány, mondhatni kifejezéstelen, másrészt a túlzásba vitt kulcsszavak és ismétlések demagóggá teszik a szöveget. A lineáris kohézió megítélése ízlés kérdése: van, aki szereti az ilyen darabolós közléselemeket, van, aki nem. Viszont, az epikus részek jelentős hányada olvashatatlan, mert szinte dadog az író tolla. S noha, az érzelmek fokozására alkalmazhatjuk a grammatikai és logikai hiány, vagy az elhallgatás és késleltetés technikáját, itt nem erről van szó; a Szerző – feltehetőleg színházi előéletének köszönhetően – ritmustalan állóképeket vagdal össze. Csek egy példa a sok közül:

„Ha csak az erély működik, az ostor és a pányva, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad.

Rabszolga-ló lesz belőle.

Dacos, törött lelkű, rosszkedvű, sebzett, riadt lény.

Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem örömtelen jobbágy, lelketlen robotgép.

Ha pedig csak a gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad.

Önfejű és fékezhetetlen.

Azt történik, amit ő akar, és vissza él a jósággal.”

Fentebb említettük a másodlagos idézeteket. Ahogy már korábban is írtuk, a Szerző az érzelmek húrján játszik, s még a kevéske mentális koncepcióját is emocionális ködfelhőben tálalja. Ezért könnyen észrevehető, amikor mások elméleteit veti papírra, mert valósággal fénylenek a szürkeségben. S bizony, azon gondolatokról beszélünk, amelyeket nem idéz, hanem sajátjaként jegyez: világosan felismerhető a másik két nagy név, A.J. Christian és Popper Péter tanításainak – olykor szó szerinti – átültetése. S most álljunk meg egy szóra: még véletlenül sem vádoljuk plagizálással Müller urat. Nem. Könyvéből és személyéből kézzelfoghatóan árad a tisztesség. Egyszerűen csak arról van szó, hogy – feltehetőleg a közös előadások vagy a „konkurencia” nyomon követése miatt – saját gondolatainak hitte azokat az elveket, amelyeket másoktól hallott. Nem tehet róla, így működik az emberi elme.

Szubjektív nézőpont:

Azért szeretjük az OBJEKTIVITÁST, mert a tényszerű, ostobaságunktól mentes valóságot adhatjuk Nektek. Mert hát komáim, alapvetően kedveljük Müller úr munkáit. Még az ezoterikusokkal is elvagyunk, ám a Nők Lapjás irományai – Szeretet-Öröm-Jós-és még a bánat tudja, milyen könyv – nem nevezhetők irodalmi alkotásnak. Ez a műve nem más, mint egy rosszul megírt locus communis. Rémületes, hogy alig van olyan kritériuma a műelemzésnek, melynek a szövegkorpusz megfelelt, és ami még ennél is rémületesebb, hogy ebből könyvből sokat adtak el. Nagyon sokat. S itt jön 100 forintos kérdés: az a Müller Péter, aki már többször bebizonyította, hogy képes tartalmasan, stílusosan írni, miért alkot ilyeneket? A kérdés költői volt persze, mert hát a válasz egyértelmű: pénzért. S ezt nem mi, hanem a Szerző mondta, aki egy interjúban elárulta, hogy amelyik könyve nem az ezoterikus témakörben kerül a boltok polcaira, azért nem kapkodnak annyira.

S bizony, a Szerző mindent meg is tesz, hogy dübörögjön az a bizonyos szekér: a Szeretetkönyv olvasásakor a negyedik olyan megjegyzésénél hagytam abba a számolást, ahol csak úgy, mellékesen megemlítette egy másik művét is... S Béláim, még ezért sem ítélhetjük el az urat. Nem. Mert hát, ha nem is túl ízléses az efféle direkt marketing, valahol szükséges. Mindenki a pénzből él. Az író is. Nem lehet elítélni azért, mert fent akarja tartani a szép házát, el akarja tartani a családját. Nem. Azonban reméljük tudja, mit csinál. Bízzunk benne, hogy szándékosan férceli a műveit, mert tudja, így nyomhatja le a tömeg torkán. Miért mondjuk ezt? Azért, mert ha tudatosan teszi mindezt, nem csapja be magát, nem öli meg a tehetségét és előbb-utóbb tisztességes írást is ki fog adni a kezei közül. Azonban attól tartunk Béláim, a Szerző komolyan gondolja ezeket a könyveket, attól tartunk, örömmel sütkérezik az életükkel küszködő olvasóitól kapott dicsfényben. Müller úr, hogy is mondta Bihari József? „Csak is az a fontos, ami halálomkor a nyitott szememben marad.” Müller úr, ha eljön az idő, ön valóban ezt szeretné látni?

A Szeretetkönyv értéke: 5 pont

Oldal: Müller P.: Szeretetkönyv
OBJEKTIKA - LITERATURA - © 2008 - 2024 - objektika.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat