Wayne Chapman: Karnevál

Szeretjük, ha a Szerző művelt. Ennél jobban csak azt szeretjük, ha a nyelvtan szabályaival is tisztában van. S noha első hallásra furcsán hangozhat mindez, az az igazság Béláim, kevés olyan tollforgatónk akad, ki mindkét kitételnek megfelel. Nem volt ez mindig így: hazánkban a Kiegyezést követően az „Átkos” végéig erős, komoly szakmai elvárásokat felállító – igaz, hierarchikus és olykor abszolutizmusba hajló – irodalmi képzés folyt; a tehetség csak belépő volt a műhelyekbe, ahol évekig tartó tanulás és gyakorlás előzte meg a publikálást. Azonban, a rendszerváltás után „csoda” történt, mert hirtelen a 10 millió talentum, a 10 millió szakértő országa lettünk. Mit szakértő, polihisztor! Mert kérem szépen, ez a 10 millió épp úgy értett a focihoz, a művészethez, a gazdasághoz, mint a politikához, ráadásul mindenről megfellebbezhetetlen véleménye volt, amelyet ész nélkül meg is mondott ám, mert hát neki az alanyi jogon járt. Akkortájt – ma már természetesen neeem - a botfülű (is) zenét szerzett, a vak (is) fimet rendezett, aki pedig még náluk is imbecillisebb volt, újságot vagy könyvet írt. Miért? Mert az írás mesterségét nem kellett elsajátítania, hisz megtanulta az oskolában. Legalábbis szerinte.

Nemo nasctiur doctus sapiens, sed fit. „Senki sem születik tanultak, hanem azzá lesz” - tartja a mondás komáim, node, itten most ezt befejezzük, mert a lelkünkben kushadó Tiborc a kelleténél már így is nagyobb szerepet kapott. Mindezt csak azért pötyögtük ide – főleg a fiatalabb Olvasóknak – hogy megértsétek, miért is örülünk Mr. Chapman személyének, aki szemmel láthatóan nemcsak megtanulta a mesterséget, de ékes anyanyelvünk alap-és felsőfokú szabályaival is tisztában van. Félre értés ne essék: nem vagyunk a filológia és lingvisztika felkent papjai, s nem szenvedünk Grécsi Tanár úr komplexusban sem; hisszük, hogy a publikum élvezni akarja az olvasásra fordított időt és a műre, nem pedig az író lexikális vagy stilisztikai tudására kíváncsi. Egy szerzőnek nem kell tudnia, mi a paroníma, elég, ha tökéletesen alkalmazza - de azért komáim, aki nyilvánosan használja a nyelvet, tisztelje meg azzal, hogy a lehetőségeihez mérten alaposan kitanulja.

Szinoptikus nézőpont:

A romantika stílusjegyében íródott, heroikus fantasy regénnyel állunk szemben. A Karnevál egy sorozat, az úgynevezett „Tier Nan Gorduin ciklus” negyedik darabja, s noha az egyes köteteket laza szál köti össze, az előző könyvek ismerete nélkül voltaképp élvezhetetlen. Az alkotó, Wayne Chapman alakja két személyt - Gáspár András és Novák Csanád – takar, de mivel tudomásunk szerint a Karnevált Gáspár úr egyedül követte el, őt nevezzük Szerzőnek.

A regény egy messzi-messzi planéta kontinensén, Yneven játszódik. Ott, ahol az égre törő csúcsok és sötét szakadékok közt évezredes birodalmak harcolnak a jövőért és a becsületért, ott, ahol a földmélyi kazamatákban mesés kincsek, halálos csapdák, hosszú élet vagy örök kárhozat vár a merész kalandorokra. E földrészt - a sok névtelen szerencsevadász és haramia mellett - járják azok a kalandozók, akik nem lelnek békét a nyugodt életben, és szerezzenek bármekkora vagyont vagy dicsőséget, nyughatatlan lelkük újabbnál újabb kihívásokra sarkallja őket. A könyv hőse, a kalandozó dalnok Tier Nan Gorduin, ki a szebbik nemet megjelenésével és stílusával, az erősebbiket karddal és mágiával győzi meg igazáról. Ámbár, legtöbb pályatársával ellentétben egyre távolabb kerül - talán magas kora, talán öröklött dekadenciája végett – az élet nyers eszenciájától, s mivel konfliktusait leginkább magában próbálja elrendezni, előbb kérdez, és utána is csak akkor üt, ha muszáj.

A Karnevál, nagyrészt egy apró állam koronavárosában játszódik, amelyet olyan középkori Velencének képzeljetek el, ahol nemcsak hétköznapi pengék, mérgek és orgyilkosok, hanem sötét mágiák, démonimádó kultisták és túlvilági szörnyetegek is végezhetnek az óvatlanokkal. A regény, az akciódús kalandok mellett romantikus szállal és egy csavaros krimi történetével is bír, azonban – mint már említettük - csak a világ ismerőinek nyújthat élményt.

A fantasy irodalom mai formája, nagyjából a XX. század elején kezdett alakot ölteni – alapjait a középkori, illetve a korai civilizációk mese-és mondavilágából merítette. Fő jellemzője a mitikus tematika, amely az író által kidolgozott alternatív, irracionális törvényekkel rendelkező világban játszódik. Napjainkban több alcsoportját figyelhetjük meg, úgy mint dark, cyberpunk, light, stb. Sőt, a mai trendnek megfelelően, létrejött az ultralight - termicus technikus: nyál fantasy – műfaj is, melynek jellegzetes képviselői az Alkony típusú, tinilányos-vámpíros regények.

A „klasszikus fantasy” színpad, egy sajátos hangulati elemekkel – szörnyetegek, varázstárgyak, élő istenek, stb. - megspékelt középkori Európára hajaz, ahol a hősök karddal és a mágiával szállnak harcba vélt vagy valós igazukért. Speciális terméke az úgynevezett szerepjáték, amelyben az olvasó – adott szabályok szerint – aktív résztvevője lehet kedvenc világának, és nemcsak követheti, el is játszhatja hőse kalandjait.

A műfajt, a XX. század közepéig nem tekintették irodalomnak, de napjainkban – jelentős mértékben a Gyűrűk ura hatására – a kiemelkedő munkákat már kanonizálják. Természetesen csak tőlünk nyugatra; még kritikusaink a megtűrt-lektűr kategóriába sorolják, akadémikusaink számolni sem hajlandók vele.

Generikus nézőpont:

Még hazánkban már a '70-es évektől bőséges – és minőségi – sci-fi irodalom állt rendelkezésünkre, a fantasyval valamiért mostohán bántak az illetékes elvtársak, és a Gyűrűk ura, illetve a Kozmosz/Galaktika sorozatokban nagy ritkán felbukkanó darabok jelentették „A” műfajt. A változás első szele a '80-as évek elején éreztette hatását. Ez volt a hőskor, amely leginkább szárnypróbálgató hazai írók munkásságából és halovány angolszász könyvek fordításából állott. Mondanom sem kell, irodalmi értéküket tekintve – tisztelet a kivételnek – nem álltak a helyzet magaslatán. Tegyük hozzá nem véletlenül: az akkori publikumot nagyrészt tinédzserek alkották, akik kardot, varázslatot és bögyös lányokat akartak a papíron látni, nem pedig magas literatúrát.

Gáspár András, a magyar fantasy második hullámának jelentős, meghatározó alakja. Végső soron ő volt az első hazai sci-fi és fantasy szerző, aki olyan „popularizált líraisággal” írta könyveit, hogy a műfaj szerelmeseinek nemcsak a téma, a grammatika és a stilisztika is önálló élvezetet nyújtott. S még a Gorduin ciklus első két darabja – Halál havában, Észak lángjai - pozitív fogadtatásra talált, a már csiszoltabb, tartalmát és stílusát tekintve konzisztensebb Karnevál negatív visszhangot keltett: a megjelenését követő kritikák, több mint csípős véleménnyel ostorozták a Szerzőt és művét egyaránt. Tegyük hozzá leginkább azért, mert a regény köré épült világ és szerepjáték rajongótáborának nagyja, nem pakolhatott fel tizennyolc gyertyát a születésnapi tortájára. Évek teltek el, mire a felnőtt törzsközönségen túl a tömeg is értékelni tudta a művet, amíg – halvány képzavarral élve – egyszerűen hozzáöregedtek a szöveghez.

S komáim, egy másik aspektusból is megéri szemrevételezni a helyzetet. A könyv nyomasztó, fullasztó érzéseket kelt, az ember szinte tapintani tudja a város dögletes kisugárzását. A Szerző életét megvizsgálva feltételezhető, hogy az íráskor feszült viszonyban lehetett alkotótársával, úgymond – csakhogy kérkedjünk végzettségünkkel - a tudattalanuk már realizálta a lehetséges szakítást. Na mármost Béláim, kutya nehéz úgy „pozitív” regényt írni, hogy az ember feje felett Demoklész kardja lebeg: amikor egy intellektuel azzal szembesül, hogy hamarosan abban az üzletvilágban kell helytállnia, amelyet nem ismer és talán nem is akar ismerni... nos, egy ilyen helyzet rengeteg negatív érzelmet képes involválni. S noha a részletekhez senkinek semmi köze, mindig megéri megvizsgálni – a magánélet szentségét tiszteletben tartva – az író életét, mert sokkal jobban megérthetitek és megélhetitek szerzeményét.

Gáspár András - Damien Forestal, Ed Fisher, Lampert Gordon és Wayne Chapman - 1965-ben született. Gimnazistaként fanzint szerkesztett, egyetemistaként sci-fit fordított; '85-től novellákat írt a Galaktika magazinban, majd csatlakozott a Kuczka Péter – ki a hazai sci-fi irodalom egyik legjelentősebb alakja volt – vezette szerkesztői csoporthoz. Történelemtanári diplomát szerzett az ELTE bölcsészettudományi karán, majd 1990-ben megjelent két, klasszikussá vált regénye, az Ezüst félhold blues (Zrínyi Nyomda Kiadó) és a Kiálts farkast (Kolibri Kiadó). Wayne Chapman karakterét és első kiadóját szerzőtársával, Novák Csanáddal hozta létre, aki figyelmét ekkortájt terelte a fantasy irodalom felé. Első közös munkájuk, a Halál havában (1991 Unikornis Kiadó, Griff sorozat) címet viselő regény, amelyet az Észak Lángjai (1992 Valhalla Páholy) követett. Mindkét könyv a Novák Csanád és Nyulászi Zsolt megálmodta világban, Yneven játszódott, és mindkettő zajos sikert aratott. Ezt követően, közreműködött a 93'-ban megjelenő M.A.G.U.S. szerepjáték megalkotásában, majd '96-ban megírta a Gorduin saga harmadik - Csepp és tenger (Valhalla Páholy) -, következő évben pedig negyedik kötetét, a Karnevált (Valhalla Páholy). Végül, '98-ban kilépett a Valhalla-vállalkozásból, majd megalapította a Ronin kiadót. Ekkor vette kezdetét az a jogi kálvária, amely majd egy évtizedig rányomta bélyegét munkásságára. Sokan, sokfélét mondanak az akkori helyzetről és a benne szereplőkről, de mivel mi nem voltunk ott, nem tudunk objektív ítéletet hozni. Igaz, láthatólag azok sem, akik ott voltak... Lényeg a lényeg, hogy 2007-ben, a Delta Vision kiadóval kötött szerződésével pontot tett a bizonytalanságra, újra a fantasy felé fordult és ígérete szerint, 2011-ben publikálja következő regényét.

Bővebb információ: www.ynev.hu

Stilisztikai nézőpont:

A klasszikus epika-retorika, az elocutio (nyelvi megfogalmazás) tekintetében három stílusszintet – egyszerű, közepes, fennkölt - különböztet meg. Ezen műre az utóbbi jellemző, olyannyira, hogy sok olvasója számára érthetetlen, túlstilizált a szöveg. S noha Szerző valóban sokat játszik a fonológia különféle alakzataival, tevékenysége nem öncélú, ráadásul metrikusan harmonikus (a szintagmák és a mondatok együtt mozognak a cselekmény és a szerkezet ritmusával). Mivel a magyar zenei nyelv (40% magánhangzóhoz 60% mássalhangzó társul), a tematika legalább oly mértékben kifejezhető a szavak ütemezésével, mint jelentéstartalmával, ám ezzel az eszközzel kevés író képes élni, mert nehéz – ha nem lehetetlen – megtanulni. Leginkább csak érezni lehet. Mivel nyelvünk alapvetően szabad szerkezetű, ezért halmozásokkal, felsorolásokkal és szinonimákkal könnyű érzelmi hatást kelteni, ám a próbálkozók jelentős része elvész a jelzők tengerében, és a sok egymásra erőltetett szóképpel megöli a mondanivalót. Korábban a Szerzővel is megesett, hogy túlírt egy gondolatsort, de a Karnevál már mentes ettől a hibától. S csak egy példa a fent említett tartalmasságra és metrikusságra: „A canoce, mely néhány perc múlva a fedélzetére vette, a Baréna felől érkezett. Tulajdonosának - egy rákvörös képű, maszk nélkül dolgozó lupárnak - nem volt ellenére, hogy tüstént visszatérhet oda: a nagy pénzt ilyentájt nem a kurtizánok, nem is az angyalkönnyel és szikrafűvel házaló csibészek, hanem az előkelő idegenek jelentették. A külhoni uraságok, akik nem traktálták mindennapi gondjaikkal, nem bámulták mohó állatszemekkel azt lesve, hol és mikor forgathatnák ki nehezen megszerzett garasaiból - az olyan emberek, mint a sebhelyes képű, fellegszürke szemű férfi, aki a nagykirály arcmásával ékesített ezüstöt sem törte félbe: egészben nyújtotta át, mikor célhoz értek, s még arra is ügyelt, hogy a lépcső magasából ne a szegény csónakosra rázza a köpenye ráncaiban meggyűlt vizet.

- Köszönöm, patrior - búcsúzott különös zengzetekben gazdag hangján, és a rákvörös képű férfit - aki ifjabb éveiben csakugyan a tengert járta - döbbenettel vegyes hála borzongatta meg. Viszonozni akarta a külhoni szívességét, aki így megtisztelte, aki meglátta benne azt, amit hosszú évek óta oly nehéz, ha ugyan nem lehetetlen észrevenni - és míg az idegen a vendégház bejárata felé tartott, áldást kért rá, s csonka baljának megmaradt ujjaival kígyóvonalat, ősi gondűző csaskát rótt a levegőbe.”

A lineáris kohézió összeszedett és átgondolt: a metaforák és metonímiák használatában látszik a Szerző gyakorlata. Ügyesen használja a névelők-névutók, illetve a fonológia adta lehetőségeket: a szótagok szóközi betoldásával és a szóalakokhoz utólagosan hozzátoldott betűkkel sajátságos, veretes hangulatot teremt, s noha stílusa egyszer-egyszer kimódolt hatást kelt, kétségtelenül hatásosan adja át a megfoghatatlan érzelmeket. Gáspár úr jó érzékkel kezeli a kontextust: gyakran többet megtudunk a karakterek apró mozdulataiból, kommunikációjuk helyzetéből és formájából, mint magából a párbeszédből. A Szerző, a narratív részekbe csempészett pszichológiával is érzékeltetni tudja szándékát – lásd. a műhelyében táncoló, torz testű Vadász mozgása, a Puta Scarada testtartása, stb.

A szövegben előfordulnak kisebb helyesírási és stilisztikai hibák - jót tett volna még egy kis fésülgetés - ám élvezhetőségét és értékét nem befolyásolják; terjedelméhez és a mai lektorálási attitűdhöz képest, a Karneválnak nem kell szégyenkeznie. Igaz, mi az első, két kötetes kiadást olvastuk, nem tudjuk, hogy az utánnyomások mennyiben változtak.

Strukturális nézőpont:

A diszpozíció követi a hagyományos hármas felosztást, ráadásul a Szerző él a patetikus bővítés lehetőségével és egy negyedik elemmel, a szószedettel egészíti ki művét, amelyben a regény speciális fogalmait értelmezi. Az invenció tág és jól szerkesztett: a cselekmény bonyolódása és a karakterek bemutatása harmonikusan halad. A szöveg lendületesen gördül, megtestesíti a kerekded formát. Mindössze egyetlen helyen érezhető akadás: Nogren Praedarmon bemutatása meg sem közelíti azt a dinamikát, amely addig és utána megfigyelhető. Feltehetőleg azért, mert Praedarmon alakja már évekkel korábban kidolgozásra került, így a Szerző nem tudta megélni a szabad alkotást és hiátusokat, kronológiai és individuális réseket töltögetett a teremtés helyett. Természetesen, ez csak a látszat szülte véleményünk, a valóságot csak az alkotó ismeri.

A globális kohézió tankönyvszerűen követi az epika kötött szerkezetét: a szereplőket és körülményeiket bemutató expozíció izgalmasan vázolja a bonyodalmat, amely folyamatosan növekvő feszültséggel halad a tetőpontig, ahol végül megszületik a megoldás. A témahálózat egységes és jól szerkesztett, a kulcsszavak és az alá/fölérendelt fogalmak zökkenőmentesen viszik előre az Olvasót. Végül megéri megvizsgálni a karakterábrázolást. Tier Nan Gorduin az előző kötetekhez képest árnyaltabb és emberibb lett, nem csak hatalma, gyengeségei is megnövekedtek, s noha szemmel láthatóan kognitív disszonanciában (ellentmondások okozta belső feszültség) szenved, ennek ellenére – vagy épp ezért – szerethetőbb. Fejlődött maszkulinitása is: még a Halál havában-ban az alfahím, az Észak lángjaiban a sértett szerelmes archetípusát testesítette meg, itt már egy beérett pasast tükröz; az ominózus „ - A bal vállam még szabad. ” mondat láttán még az asszony is elégedett, macskaszerű sóhajtást hallatott, pedig őt nem könnyű lenyűgözni komáim, nekem elhihetitek... Azonban, nem is az elsődleges, hanem a másod-, harmad- és negyedrangú karakterek megjelenítése az igazán figyelemre méltó, akik ha komoly háttértörténettel nem is, kifejező stílussal és emlékezetes megjelenéssel rendelkeznek – lásd. Cjendago kapitány tróntermi monológját.

Szubjektív nézőpont:

Az Objektív kritika kiskátéja kevés terminust tartalmaz. Ezek közül az egyik, hogy a Szerző mennyire képes olyan illúziót teremteni, amely magával ragadja az Olvasót, illetve, hogy mennyire tudja átadni azt a tartalmat, amelyet a mű létrehozása előtt – és közben – csak ő élt meg. Komáim, a Karnevál minden tekintetben megállja a helyét, és még a tinédzserekben vad azonosulást, a felnőttekben titkos álmodozást vált ki; a könyv olyan hangulatot teremt, ahová az ember szívesen elmenekül a hétköznapok szürkesége és problémái elől. Mindezen túl, a klasszikus irodalomelemzés kritériumának is megfelel, s noha műfaját tekintve „csak” fantasy, mindenkinek, a stílust nem ismerő vagy nem kedvelő Olvasónak is ajánljuk, de – nem győzzük hangsúlyozni – csak Ynev világának két alapműve, a Halál havában és az Észak lángjai elolvasása után.

Tisztelt akadémikus hölgyek s urak, talán ideje lenne, hogy az ásatag, merev nézetük provizórikussá váljék, és nekilássanak kanonizálni a lektűr azon darabjait, melyek túlmutatnak a popularitás és az epigonizmus szintjén. Mert bizony, az érték műfajtól független, és egy sci-fi, egy krimi vagy egy fantasy is lehet a magyar szépirodalom méltó darabja, ha úgy van megírva. Márpedig Béláim, ez a könyv úgy van.

A Karnevál értéke: 17 pont

Oldal: Chapman, Wayne: Karnevál
OBJEKTIKA - LITERATURA - © 2008 - 2024 - objektika.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat